Az első a kimeneti feszültség beállítása és a fény intenzitásának szabályozása az erős elektromosság szabályozásával a gyenge elektromosságon keresztül. Mert egy tárgy felületén a fényességet a felület visszaverő képessége és a megvilágító fény intenzitása határozza meg. A fényintenzitás szabályozására a fény- és színtényezők kizárása mellett a relatív fényerő beállításával a színpadi jelenet hierarchikus érzetet kaphat, a tér bizonyos mértékig bővíthető, a színpad teret is lehet lapítani; vagy Hogy egy tárgyat úgy jelenítsen meg, ahogy van, vagy elveszítse eredetiségét, és más jelentéseket generáljon újra. Modellezés közben egy erős "stílus" érzést is visz a színpadi térformába. Ilyen például a magas billentyű, az alacsony billentyű és a középtónusok általános érzése.
Másodszor, az árnyékok egy másik rendkívül kifejező tényező a fénynek köszönhetően. A fény és az árnyék kiegészítik egymást. Az árnyék belső ereje néha finom és mély, néha pedig zavart és felfoghatatlan. A színházi színpadon az erős kontrasztú fény vagy a világos beesési irányú kulcsfény erős árnyékokat hozhat létre. A sűrű árnyék alatt mély gondolatokba merülhetsz, mintha valami hatalmas erő lenne, amely a drámai helyzetbe visz. Gyenge kontrasztú szórt fény megvilágítása esetén az árnyék elegáns és elmosódott lesz, az árnyék pedig homályos és nehezen rögzíthető. A vetett árnyékok különleges árnyékoknak mondhatók. Amikor egy árnyék megjelenik egy objektum egy bizonyos lokális pozíciójában, akkor magának az objektumnak az alakja megváltozik az árnyék sötétsége és fénye közötti különbség miatt, vagyis az árnyék saját modellező erejét használja, hogy "levonjon" néhányat a tárgy. A forma egy része érdekes változásokat idézett elő. És amikor az árnyék önállóan létezik a színpadi térben, maga az árnyék is vitathatatlan alakzat. Az üres színpadon a színész a keret színpadi terén kívül van (azaz nincs a közönség látókörében), és csak árnyakat vetnek a képben szereplő szereplők (akár az égen, akár a filmen, vagy bizonyos dőléssel látható talajon), Ez a fajta kép, amely főleg árnyékokból áll, gyakran kelt váratlan vizuális hatást.
Ha a fény színéről van szó, a fényszínt különböző hullámhosszúságú fény hozza létre. Egy tárgy színe a fénynek az anyag felületén való elnyelésétől és visszaverődésétől függ. A színpadon a fény és a szín számítása megfelel az „összeadás” szabályának, amely eltér a festési anyagok „kivonás” szabályától. A színpadon minden szín a közönség szemébe néz, így a színek elfogadása és megértése személyenként változó. Ezen túlmenően, az alkotók ezen tényezőinek eltérései a színválasztásban is eltéréseket eredményeznek az alkotás során, így ezekből a nézőpontokból a színek összemosódnak. Cáfolhatatlan tény, hogy a színek képesek kifejezni a dolgokat. A színek megragadása és használata személyre szabott. De magának a színnek is vannak bizonyos szabályai. A színek a melegség, a könnyedség, a tisztaság stb. jellemzőivel rendelkeznek, amelyek mindegyike erős kifejezőerővel rendelkezik, és összetett kontrasztot és harmonikus kapcsolatot alkothatnak egymással. De a szín léte mindig egy bizonyos alakra támaszkodik, még a leírhatatlan reggeli ködre is, ami azért lehet, mert a színt mindig a fény és az anyag fejezi ki. Ezért a szín és a forma mindig kiegészíti egymást. Kibővíthetik egymás jelentését, illetve torzíthatják, megváltoztathatják egymás jelentését. Az intenzív színeket megjelenítő formák energialöketet adnak nekünk, talán éppen azért, mert a fény részt vesz a tárgyak színének megjelenésében.
A modern dráma színpadán a fény, a szín és a forma egysége dialektikus. A mai speciális cselekmények igényei szerint a fény és a szín segítségével erősíthető a forma, vagy a fény és a szín szembeállítható a formával, így kifejezve a szereplők belső érzelmeit. Ám általában véve a fény- és színhasználatnak összhangban kell lennie a cselekményével és a rendező általános kecsességével, ugyanakkor továbbra is fejlesztenünk kell önművelésünket, hogy áttörést érjünk el a megértésben, szín alkalmazása.
